Most is valószerűtlenül kis mennyiségű holmival indultam útnak. Amikor csomagoltam, akkor azért felsejlett, hogy ennyire kevés nem lehet… de tényleg nagyon kevés volt. A feladott csomagom nyolc egész három tized kiló volt - de úgy, hogy ez a hátizsák mindenestől bele volt még téve egy még nagyobb táskába is, amiben majd a hazafelé a holmit hozom. (Mit is? Hát, az majd később kiderül. Nem szoktam üres kézzel hazajönni sehonnan.)
Kínában, ahol átszálltam, a tranziton belül újra be kellett csekkolni újra a kézitáskákat, és ott elvették az öngyújtókat. Én persze nem adtam oda önként, mert kelet-európai vagyok, de nyilván kiszúrták. Nem igazán látszott az értelme, hogy miért pont az öngyújtókra hajtanak. Kérdeztem is a smasszert, hogy tulajdonképpen ez most hogy lesz, hogy fogok én rágyújtani? Mondta, hogy amott, a dohányzó szobában majd meglátom.
És valóban, volt dohányzó kalicka, jó büdös persze, és valóban volt benne egy nagyon furcsa szerkezet, amibe bele kellett dugni a cigarettát és megnyomni egy izzító gombot. Mint az autós szivargyújtó régen - meggyújtotta a cigaretta végét… vagyis hát... ez pont, hogy nem gyújtotta meg. Oda lehetett tapadni arccal ehhez a dobozhoz, pucsítva, és meg kellett szívni a cigit. Pont úgy kell elképzelni, mint amikor a templomban a kis Szent Antal szobor lábát csókolgatják egymás után az öregasszonyok.
Az egyik ausztrálnak tűnő csávó azt mondta, hogy szerinte azért van ez a szigor, mert a kínaiakat máshogy nem lehet korlátozni abban, hogy ne gyújtsanak rá lépten-nyomon különböző helyeken.
Itt pedig az a terminál van, ahol az útleveledet beszkennelve juthatsz hozzá egy wi-fi kódhoz, amit a reptéren használhatsz. Így hát elég pontosan tudják, hogy mit csinálsz az interneten, amikor akárcsak tranzit utasként ebben a barátságos országban tartózkodsz. Nem is igazán kaptam kedvet Kínához.
Nem emlékszem pontosan, hogy végül kettő vagy három altatót vettem be az út során, de eléggé viccesen beállva szálltam ki a gépből. Valahogy összeszedtem magam és a fidesznarancs tolldzsekimben kibotorkáltam a párás huszonöt fokba.
Az érkezési oldalon ott várt engem egy - szerintem feketén taxizó - csávó, akit a házigazdám szervezett. Nálam addigra már teljesen beütött a jetleg, meg az altatók lejövője, és az akkor már 48 órája tartó nem-igazán-alvás. Szerencsére, mert a fickó úgy be volt kólázva, hogy ha kicsit is magamnál vagyok, kivert volna a víz. Ehhez képest elég jól vezetett, miközben rángatózott a feje és azzal a jellegzetes hanggal szipogott, amit nem nagyon lehet félreérteni. Csak azt sajnáltam, hogy Valis barátnőm nincs ott, mert nem volt kivel vonyítva röhögni. De tulajdonképpen a hanoi forgalmat elsőre ezzel kezdeni - ez elég jól átlendített az első sokkon. Ha ez valakinek ennyire beállva is megy, akkor biztos csak én reagálom túl és majd megszokom.
Persze, végül megérkeztem a piros pöttyhöz a térképen, ahol most lakni fogok. A bácsi, akivel lakáscserés vendégként most pár napig osztozom az otthonán, nagyon cuki. Mezítláb, gumipapucsban és pufikabátban robog le a tizenkettedikről. Mint utóbb kiderült, ez a szett az általános vietnami szezonális férfiviselet, szemben a női változattal, ami klasszik utcai pizsi + gombos kardigán kombó, és hozzá szintén pacsker, de zoknival.
A lakáscserés utazás egyébként olyasmi, mint az airbnb, csak épp nem pénzzel fizetünk, hanem azzal, hogy másokat szállásolunk el a saját otthonunkban. A vendéglátásért pontok járnak, és ezekkel tudunk majd fizetni, amikor mi leszünk vendégek.
Az én cserepartnerem ez esetben egy Párizsban élő vietnami nő, aki a Haoiban egyedül élő apukájához költöztet be néha vendégeket. Elsőként itt is ezt akartam látni: hogyan élnek itt a valóságban az emberek. Aztán majd jöhetnek a hostelek kozmopolita mondénságai.
Ez a lakóház amúgy tényleg egy nagyon előkelő hely. Az épület 15 emeletes. igazi egyenruhás portás (alul persze a gumipapucs, mezítlábbal, de ettől vonatkoztassunk el), hatalmas hall, beléptető kapu - szóval körülbelül egy manhatteni Upper East Side-on lévő lakóháznak minősülhet az itteni viszonyok között.
A lakás a tizenkettediken van. Furcsa hangulatú, kicsit (nagyon) állott és rohadt zöldségszagú. Az állandó és rettenetes forgalmi és építési zajnak időnként egy kakas kitartó, a flexet is elnyomó, hisztérikus kukorékolása ad szürreális kulisszát. Később fedezem majd fel, hogy környéket pont annyira jellemzi a baromfiudvar, mint a felhőkarcoló. Tehát nem a lejövő trip része volt a kukorékolás.
A lakás: pont olyan, ahogy egy 80 körüli megözvegyült bácsi tud élni. Ez itt a konyhapult, a tűzhely mellett az edényben a zoknik áznak. Fekete moszatnak nézem, szinte majdnem belemamatatok, hogy milyen íze lehet. Ja, nem.
Van itt egy kép a szobámban lévő vitrinről is, ahol, hát nem tudom pontosan, micsodák vannak, a szaguk alapján horgász etetőanyag - nem éreztem ildomosnak kóstolgatni.
A nappaliban még itt áll a tavalyi meghalt néni betegágya, egy profi kórházi infúziós állvánnyal. Még itt vannak a szekrényben a pelenkái, és úgy egyáltalán, mindenben itt van a nyoma annak, hogy ez egy hosszú és nagyon szomorú betegség lehetett.
Tron bácsi (így hívják) felajánja, hogy eljön velem a bankba pénzt szerezni és utána sim kártyát venni. Elindulunk, és úgy fut előttem, (86 éves), hogy képtelen vagyok utolérni. Viszont az útkereszteződéseknél megáll, és szó szerint feltartja a forgalmat, egyik kezével hadonászik, a másikkal nekem integet, hogy mikor jöhetek, és mikor nem.
A bankban odamegy a biztonsági őrhöz, és valamit nagyon fontoskodva mond neki. Úgyhogy az a harminc ember, aki várakozott, az azt látja, hogy engem egy pénztáros soron kívül fogad, de úgy, hogy elküldi az ott ülő kuncsaftot is. Így, nem egészen 20 perces procedúrával, körülbelül 10 papír kitöltésével és aláírásával száz eurót bevált nekem kettőmillió hatszázezer vietnámi dongra. Ezek után átmegyünk a Viettel (a helyi T-com) irodájába, ahol ugyanez zajlik le. A bácsi ott is félretolja az ott várakozókat. Engem egy külön asztalhoz ültetnek, kapok egy nagy tányér savanyúcukrot, majd egy jelentős tranzakció nyélbebeütésével százötvenezer dongért (vagyis körülbelül 8 euróért) megvásárolok hat gigabájtnyi adatforgalmat, ami egy hónapra érvényes, és egyébként ki is tart majd végig. Ezek után már nincs más dolgom mint a bácsi segédletével újfent átkelni a zúgó motoros áradaton, a túloldalra, ahol megmutatja nekem a buszmegállót és ezzel elindulok egyedül, neki a városnak.
Azt gondoltam, nem tartogatom magamban a kíváncsiságot, hanem elmegyek az óvárosba. Úgy döntöttem, hogy nem taxival, vagyis az ázsiai Überrel (azaz: “Grab”) vágok neki, hanem megnézem, hogy milyen itt a helyi békávé. Úgysem vagyok még eszemnél, ilyen állapotban pont egy buszon is kókadozhatok estig.
Itt folytatom... gyertek velem!
