Taxival 30 perc lett volna a hanoi óváros, busszal pedig 50 percet ígért a Maps. Szerintem tényleg annyi volt - lehet, hogy még kevesebb is. Mert igazából teljesen mindegy, hogy mivel megy az ember, úgysem tud haladni a forgalomban. A motoros überhez még nem vagyok elég bátor, arról nem is beszélve, hogy így, jetleg kómában úgyis leestem volna az első kanyarban.
Első benyomás: az utakon rémisztő forgalom és állandó dugó van. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a városi buszok üresek. A motortaxi kicsit gyorsabb ugyan, de ebben a komparatív előnyben nyilván be van árazva a szignifikánsan alacsonyabb túlélési ráta is. Relatíve egyébként nem is olcsó a busz. Ez a körülbelül 6 kilométeres távolság úri autós taxival 90.000 dong, ami nagyjából nagyjából négy euró, busszal pedig 12.000 volt, ami nagyjából 40 cent - szóval egyik sem túlságosan drága, de nyilván helyi viszonyok között ez a buszjegy ár fajlagosan soknak tűnik.
A másik, ami egyből feltűnik: a motorosok többségén van sisak, és maszk is van rajtuk. Ez utóbbi, mint hamar kiderül, inkább arról szól, hogy olyan mértékű a légszennyezettség, hogy szó szerint folyamatosan fuldokolnak és nem bírják már elviselni a szmogban létezést. Mindenki köhög, szörcsög, és úgy tűnik, hogy ez nem csak az ázsiai habitus miatt van, ahol közismerten szeretnek harákolni, szipákolni meg köpködni (bár itt egyébként nem köpködnek és a nők nem is harákolnak egyáltalán), hanem ezek a szokások a haláltusájuk velejárói.
Hanoi ritmusába a szokatlanága ellenére gyorsan bele lehet simulni. Minden helyett a dudát használják (az index helyett, a fék helyett, a kormány helyett... minden helyett). A duda inkább egy kommunikációs mód, ami a közlekedésben arra szolgál, hogy jelezze: figyelj, jövök jobbról vagy balról, de jövök. Persze van ebben egy kő, papír, olló játék is. Hiszen mindig a nagyobb a nyerő, az erősebb kutya b@szik, de ez ugyanakkor nyilván egy pont után a játszma visszafordul, mert gyalogost elütni az álmoskönyvek szerint nem tesz jót a család jövőjének. Vagyis tényleg mindig figyelnek egymásra, nagyon lassan és türelmesen közlekednek. Így azonban folyamatosan haladnak, mozgásban vannak, és nem igazán van agresszió. Még azok is, akik simán beelőzik a jobbra indexelő buszt jobbról, vagy a balra indexelő buszt balról, még azok se bunkók, csak határozottak, úgy mondanám.
A városi buszok egyébként minden megállóban lelassítanak és ajtót nyitnak. Akkor is, ha nincs fel- vagy leszálló, csak épp az utóbbi esetben nyitott ajtóval egy kövér gázfröccsel továbbrobognak, és az ajtó majd vagy becsukódik, vagy nem.
Van viszont mindegyik buszon jegyszedő, aki utasok híján többnyire aluszkál, de felriadva néha kézzel bejegyzi egy füzetbe az eladott jegyeket. Vagy tán verseket ír? Ezt nagyon szívesen megtudnám, de hiába is lesnék bele a füzetbe, nekem az öt szakaszjegy és az öt szonett vietnamiul úgyis egykutya lenne.
Ha vannak utasok, akkor azok is alszanak két megálló között, akár állva is. Rettentő a szmog a buszon is, már én is szédelgek, és már belátom, hogy ez nemcsak a jetleg, hanem a széndioxid-toxikáció is.
A buszról lepettanva szembesülök a másik hanoi sajátossággal: a járdáért a motorosokkal közelharcot vívnak a kifőzdések vietkong különítményei a mobil tűzhelyekkel és az ovikból ismerős Aprajafalva típusú miniatűr hokedlikkel felfegyverkezve. Így ha nem enni vagy parkolni akarsz, akkor valóban nincsen semmilyen más esélyed, mint az úttesten közlekedni… ahol szüntelen rád dudálnak, elölről, hátulról, oldalról, és tán még felülről is, de azt már végképp nem hallod a zajban.
Pár első impressziós kép az óvarosról. Most még inkább csak rácsodálkozások.
Vannak kis szentélyek, némelyiket benőtte egy fa, némelyikben bent is motorbiciklit tárolnak. De ez, mint majd kiderül, itt teljesen normális.
Akadnak még régi műhelyek is, de persze a nagy része már turistabolt, körübelül mindenütt ugyanaz. És vannak bácsik és nénik, akik egyes, ofisznak látszó üzletekben ücsörögnek - nem tudni, mi célból, de azt legalább az örökkévalóságnak szóló mosollyal.
Az arcok nekem nagyon tetszenek. Kedvesek, és a szemek többnyire intelligensen csillognak.
Szeretek a kötelezőkön először túl lenni, ezért elkutyagolok a híres vonatos utcához. Oda, ahol a házak között ment régen a vonat. Ez inkább ma már egy díznilend, sok kocsmával. A vonat persze itt már régóta nem jár, mert úgyse férne el a sok szelfiző turistától. Azoknak van, akik egy-két napot töltenek itt, hadd higgyék, hogy látták Hanoit. Gondolom, a cipőpucoló valami szakmához is ért, de ebből meg biztosan jobban megél. Amúgy nagyon sok ugyanilyen utca van itt, csak a többi nem híres, és nem a turistagettóban vannak, viszont azokban tényleg járnak a vonatok.
Megeszem az első itteni pho levest, nem rossz, disznómáj és vese betéttel. Fürdőkád méretű edényben főzik, és csak a hokedlik kicsik itt is, az adagok nem.
Megiszom az első hideg kávét, annak máris a bolondja leszek. Nem cifrázzák túl, a csöpögtetéssel készült fekete kávéba bele a jégkocka és ezzel te már a mennyben vagy. Van valami addiktív illata és íze is.
(A konkrét kávézónak még később jelentősége lesz, jegyezzük meg.)
Dumálok hosszan egy pincérrel, aki úgy eladja nekem a hanoi életérzést, mint egy agykontrollos szpíker.
Még egy kicsit sétálok a Hoàn Kiếm tó partján. Ez itt szintén turistamágnes, itt kocogni, korzózni nagyon menő. Este ázsiai módra visszafogottan buliznak a csajok.
Végül különbusszal süvítek haza, legalábbis a délutáni tempóhoz képest. A buszon végig tök egyedül utazom 30 percig a szundikáló kalauzzal.
Ekkor még nem sejtem, hogy másnap milyen betegen ébredek majd. Túlélem vajon?
Kiderül a következő részből.
